Csönd

A csönd közömbös, óceáni mélyén,

Mélyen, mélyen a kék fölszín alatt,

Vérszínû lomb zúg, s erdõvé szövõdik

Sok élõ, vérzõ korall-gondolat.

Dermedt erdõkbõl dóm s kupola épül,

Elõbb sirály-dúc, majd pálmás sziget,

Végül hajók és szívek kikötõje,

Uj rév, uj föld, mely igér uj hitet.

Mind illatos, friss, hamvas, szûz, opálos

Zöld gyöngyszem a kék tükrû tengeren,

Csak az kopár, s madártól is lakatlan,

Melyen én állok, én és végzetem.

Hajók és szívek erre sose járnak,

A nagy Albatrosz messze elkerül,

E puszta szírt a dómom kupolája,

S keresztként állok rajta egyedül.

Leborulok a néma sziklafokra

Az elmúlás sejtelmével teli,

S hallom, hogy lenn a csönd halálos csókja

A korallerdõk gallyát tördeli.