A holt költó szerelme
Liszt, Franz
Zeng a liget a csalogány dalain:
Mélázza a völgyi tilinkót;
A bérezi patak csókdossa szelíden
A rózsafüzért, a habokba leringót;
Langy szellet a bokrot, a méh a virágot
«Hát mink én édenem üdve, világom.
Meg nem csókoljuk-e egymást?
Hát mink meg nem csókoljuk-e egymást?
En, -- és Te, meg Ő: -- Háromszivü egység:
Szép hölgyem ölén nevető kicsinyem,
Óh kérlek! óh kérlek az égre, nevess még!
Lantom szerelemre felajzva remeg:
Hadd énekelem meg gyermekemet! --
-- Szerelmi dalt a fiamhoz!»
«Hadd zengjek dalt a fiamhoz. --
Nem tudja, mi az még? -- Dajkadana!
Majd hogyha megérti, szivébe bevésse
Ah anynyival édesebb ajkad, anya.
Elmondd neki, apja ki volt, hova lett?
Mily boldogul élt, a mig élt, te veled,
Nőm. -- Özvegyem tán, mire hull a levél.
Tán özvegyem, a mire hull a levél!
Oh mondsza, felejteni tudsz-e te engem?
-- Olcsó a halál, hova engemet hinak. --
Majd meghal-e nálad is árva szerelmem?
-- Óh nem, nem, örökkön örökre soha!
Ha téged a sir rabol el, mi oda
Mindketten e sirba leszállunk...
« Olcsó a halál, hova engemet hinak!»
A harcz mezején rendet a ki vág,
Nem válogat az, nem hallgat imára,
Nem nézi, ki a tövis és a virág?
Kit fed feledés moha, hol kimulék?
S kit vesz föl a hir ege, csillagul ég!
Nem hangszere lant a halálnak...
Ám harczi robaj, dobogó paripák,
Bőszült tömegek vihar-átka!
Vérnász, hol a csókokat osztja a vas,
S a sir hideg férge a mátka;
Jaj szóknak kardala! -- Tűzi harang! --
-- És közbe', ha csend marad, pendül a lant.
S azt mondja: «előre, halálba!»
«Már nyugszik a harcz », károgja busán
Lombhagyta juharról a holló.
« A vér mezején nincs több aratás;
Már mind lekaszálva a tarló...»
-- Gyászhirnöke harczi mezőnek! izend meg:
Hol bajnokom? Hol van a hős, a ki zengett?
Szólj! hol van a férj, a kit ugy szereték?'
Holló felel: Úgy ketten szereténk őt!
Sok deli hős indula szavára:
-- Dus lakomám nekem és fiaimnak...
Én megsiratom; te ne várjad!
Száz közt legalul fektetten
Alszik. -- Gyászoljuk meg a hőst mink ketten.
Én holtig. -- Az uj nászéjig az özvegy...»
Új nászéjig az özvegyi fátyolt,
Oly lenge lepelt, eltépi a szél. --
A férfi vigaszba' mi láng, mi varázs van!
S az asszonyi sziv, az hajh nem aczél!
-- A holtnak az álmot! A szivnek öröm kell!
Nem félt a halott! Szép lepke, te röpkedj,
Majd ha a nászzene tánczra hevit!
Nászzene hangjainál repül a pár:
Uj szerető karján deli asszony;
A tarka füzér, a menyasszonyi disz
Leng fürtéirl kígyózva le hoszszan.
S még boldogabb óra, mely eljön a csenddel:
Ajkat, szemet édesen elcsuk a szender; --
Csak két sziv dobogása beszél...
Hát ott ama harmadik: sirbeli rém?
Csontfő, koszorús kalpag fövege,
Sirbolti világ fénylik szemürén,
Ott szive fölött a koronátlan
Ország czimer. -- Éppen e helyen át van
Lőve: Mutatja a felbuzogó vér...
És szól, nem az ajk, hanem a vérző seb:
«Én édenem üdve, világom!
Mint várlak regen epedve lakomba!
Neked és kicsinyemnek vetve az ágyom:
Hármunknak elég. Nem költ ki se zajjal.
Jó hosszú az éj ott, meszszi a hajnal,
Éjfél az idő, jer alunni hivem!
Jer vélem alunni lakomba! mi szép az!
Zöld bársony a domború kúp födele.
Átszőve virággal, -- arany, hiaczint,
Tarka kavicsmozaik belseje.
És bútora, -- halld én boldogságom! --
Legdrágább csont a világon:
Hős fiak csontkoponyája merőn...»
«Csontkoponya! -- Te nem « ő » vagy! -- Ereszsz el!
Férjem soha nem voltál. -- Idegen!
Arczod nem övé. -- Nem láttalak én. --
Hagyj nyugtot -- eredj sírodba -- nekem!
-- A rém koponyája nevet: « Hahaha!
Tréfás a világ szörnyen od alá!
Szép asszony, imé igazad van.»
«Sok társam e házban. Együtt mi lakunk; --
Nem leltem az arczom; téved a kéz;
Ám visszamegyek s majd meglelem azt:
A válogatás ott bármi nehéz;
S majd visszajövök, ha valódi fejem
A sok koponyák sora közt kilelem.»
Szól s eltűnik a siri álom.
És megjelen újra, megtartja az éjfélt:
Elmondja, mit álmodik ember a sirban?
Elmondja, hogy élnek a holtak alant?
Rég elfeledettet: a múltba mi hir van?
Hajdankori kéjt, -- porlepte reményit; --
És zengi szerelmi dalát, ama régit. --
Ő az! — Csak feje nem. — Az a másé. —
Mind másnak az arcza, mit elhoz alantról;
Álarczai száma tömérdek:
Van vén, — fiatal, — komorabb, szelidebb;
Kik mind a közös nagy üregbe befértek.
És hija nejét, s szerette fiát,
Nő, gyermek, álmából ijedve, kiált,
Nem! Te nem Ö vagy! Nem megyek én!
És hija nejét és gyermekit is
Húsz évig a rém szakadatlan,
Sirján a tövis megtépi, ha kél,
És öltönye mind szakadottabb;
Majd árnya csupán a régi alaknak:
Fénytünemény, odavetve falakra.
S még egyre susog: «óh jertek oda!»
Ösz asszony lesz a nő, vén ifjú a gyermek:
Élő váz, ki az életet unja;
Kín látni anyának! — A szíve beteg,
A szive nehéz; ez a földre levonja;
« Oh leld igaz arczodat meg valahára!
Nem rettegi éjjeli jöttödet, várja,
Várja sóhajtva az aszszony, a gyermek.»
S felkölti szerelme hívása az alvót,
És megjelen éjféli óra előtt: —
Úgy tündököl arcza, merész szeme villan.
És ajka mosolyg, a miként az előtt.
Kard s lant kéziben. — Eldobja magától, —
Más dolga! Szeretve karolja ma által
A gyermeket és az anyát.
És elviszi őket messze magával.
Hol háza fölött szép zöld a födél.
A rózsabokor rajt öszszeborul,
S hullatja virágit hamva fölé...
— Elvitte magával mind, mi övé volt,
S most kezd csak alunni nyugodtan a rég holt.
Mig fenn magas égen csillaga ég!
S zeng a csalogány a tavasz ligetén. —
Költőnk dala sir pásztor furulyából. —
Villámaival csókolja meg egymást
Két felleg az alkonyi égen -- távol. —
— Nem dörg: méh döng a virágon...
Lenn súg a halott: «Szűm üdve, világom,
Csókoljuk örökre mi egymást! »