A magyarok Istene

Félre, kislelkűek, akik mostan is még

Kételkedni tudtok a jövű felett,

Kik nem hiszitek, hogy egy erűs istenség

űrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat

Átölelve tartja atyai keze;

[Midűn minket annyi ellenséges század

Ostromolt vak dühhel: ű védelmeze.]

Az idűk, a népek éktelen viharja

Elfujt volna minket, mint egy porszemet,

De ű szent palástja szárnyát ránk takarta,

S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,

Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,

Mint a folyóvízen által a nap képe,

Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt.

Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;

Ezer évig azért tartott volna meg,

Hogy most, amidűn már elértük a révet,

Az utósó habok eltemessenek?

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk űtet,

Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,

Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet

Ily gunyos játékot gyermekeivel!

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,

S büntetéseit már átszenvedte ű;

De erénye is volt, és jutalmat érte

Még nem nyert... jutalma lesz majd a jövű.

Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsűség

És boldogság lészen a te életed...

Véget ér már a hétköznapi veszűdség,

Várd örömmel a szép derült ünnepet!