A kakas és a róka

Pislogva őrködött szokott helyén, egy ágon,

a vén kakas, furfangos és merész.

Megáll egy róka lenn. A hangja mint a méz.

„Kitört a béke, – szól, barátom,

harcunk emléke ködbe vész.

Hirnök vagyok, repülj karomba s add a szádat,

siess, ne várasd cimborádat,

negyven mérföldem van e hírrel hátra még.

Dolgozhat a baromfinép,

segíti majd, mikor szemelget,

testvéreként a róka-nemzet.

Örömtűz ég, keblemre hát,

repülj le, csókom száll reád,

testvéri két karom kitárva.”

„Barátom, – szól a vén kakas, szívemre ír

minden szavad s hunyó napomnak éke, drága virága

e békehír.

S e hírre pompás ráadás,

az, hogy te jössz vele. De ott fut két agár,

ki biztos szintén tudja már

s tudatni jő ezt, nem vitás;

már itt ügetnek, ó mily gyors kengyelfutók;

leszállok én is, várj! négyesben szép a csók.”

„Nem várhatok, futok, későre jár az óra,

csókolj meg máskor, – szól riadtan most a róka,

majd eljövök”. – S a hízelgő szalad,

fák közt búvik, cserjék alatt,

s dühöng. Dugába dőlt a terve.

A vén kakas meg ül merengve

s kacag egy halkan kaccanót;

mert kettős élvezet megcsalni a csalót.