Április végén

A nap letette arany-koronáját,

s tüzet rakott a Mátra tetején.

Ott piheni ki égi fáradalmát

az erdős Mátra kéklő közepén.

A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.

Kertemben ér az estéli homály.

Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.

Érzem az álmot, mint száll fűre fára.

S tengerként árad, nő a lágy homály.

Fölötte csak az Esti-csillag áll.

Az tartja az ég barna fátyolát,

a földnek éji árnyéksátorát.

Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?

A kályha mellett róla álmodunk,

pedig a tél künn csendesen havaz.

s pelyhes a hótól minden ablakunk.

De nem, én mostan mégsem álmodom:

ibolya van a kerti asztalon;

enyhe az est; illatos a virág;

virágzó fák közt kél a holdvilág.

A földön az éj sötét fátyola,

s a fák az éjben mind fehérlenek:

ruhájuk talpig csipke-pongyola,

s a csipkék közt ezer gyémánt remeg

Fehér erdőn fehérlő holdvilág,

fehéren égő örök csillagok,

mi szép vagy te fehér álomvilág!

Öledben én is csak árnyék vagyok.